Miért a kamaszok, miért a kevert?

Kemenes Sophie kérdezi Zelei Borit

– Mit kell rólad tudni, mit csináltál eddig? Most egy irodaházban dolgozol, de ez nem jelenti azt, hogy ne találkozhattunk volna már veled itt-ott.

– Hogy hol hagytam nyomot a nevemmel? Volt egy blogom, amit 2006-ban kezdtem el írni. Ma is megvan, aki ügyes, megtalálja. Évekig naponta írtam, leginkább a valóságot.

– Aztán volt a színdarab, a Gardrób.

– Igen, a Gardróbot 2011 nyarán mutattuk be, egy amatőr társulattal játszottuk (én is szerepeltem benne), és egy hirtelen felvetett, véletlen ötlet alapján alakult úgy, hogy én írjam, egy nagyon jó kezű dramaturg, Kiss Péter vezetése alatt. A darab férfiakról és nőkről, tehát az élet komoly dolgairól szól, számos valóságelemmel átitatva. Tragikomédia, ahogy oly sokszor a hétköznapjaink. Sikeresek lettünk, mondhatni, és mindenféle véleménye volt az embereknek. Én a végére viszont eléggé megutáltam a szereplőket, ezt az egész felelőtlen női-férfi kalamajkát, hogy hogy lehet ilyen hülyeségeket beszélni és csinálni egymással.

– Mi történt még?

– 2009-ben elmentem tanítani a Novus Gimnáziumba, ami az utóbbi harmincöt év egyik legmeghatározóbb élménye. Számomra a Novus volt az a hely, ahol sikerült a világot a maga valójában meglátnom. Tulajdonképpen ez az én felnőtté válási élményem. Ha nem is túl korán, de megtörtént legalább. Itt véghezvittem pár nagyobb dolgot, például festettünk biciklivázakat a gyerekekkel, meg csináltunk drámaszakkört is.

– S voltak-e a Gardrób után nagyobb írásos projektjeid?

– Említésre méltó nem. Ötleteim voltak, ám a legtöbbet elvetettem, vagy legalábbis félretettem, főleg formai okok miatt. Érdekelt például egy város megőrülése, ami ötletnek szerintem most sem rossz, de azzal a képi világgal, amivel elképzeltem, inkább képregényként kéne megjelennie. Kicsit olyan tarantinói világ, tök jó rajzokat lehetne készíteni hozzá. Meg volt egy másik, ami szintén blog volt, a Veér Weöres Borbála története, ami egy szakítás utáni gyógyulástörténet, de ezt igazából nyelvileg sohasem tartottam nagyszerűnek. Meg az ember túl is jut ezeken a dolgokon, mára jobbára egy hosszabb lére eresztett hiszti története.

– Hogy született a Kevert? Készültél rá?

– Nos, ha azt mondanám, hogy teljesen tudatos terveztem, valótlant állítanék, de valótlant állítanék akkor is, ha azt mondanám, hogy nem számítottam rá. Az első nap, amikor bementem a gimnáziumba dolgozni, úgy léptem be oda, hogy tudtam: itt rettentő érdekes és tanulságos történetek fognak kerülni. Így is történt: az az öt év, amit ott töltöttem, egy igen tömény, minden napra meglepetéseket tartogató öt év volt. A kamaszkor a kedvenc lélektani korom, a saját kamaszkorom is rettentő meghatározó. Én ehhez a korosztályhoz értek igazán. Úgyhogy nem csoda, hogy nagyon hamar sikerült nagyon erőteljes sztorikba belemásznom agyban. Nem feltétlen fizikailag vagy technikailag, hanem a megérteni akarás szintjén. A hétköznapi dolgok iszonyú erős cuccok voltak: figyelemhiány, zavart személyiségek, elvált szülők, drog, terhesség, szökések, amit akarsz. Volt minden. Idióta, szerencsétlenkedő szülők, sérült gyerekek tömege, és hát velük teltek a mindennapok. Együtt kellett élnünk.

                Szóval már az elején lehetett tudni, hogy ezzel kezdeni fogok valamit, de közben egyáltalán nem gondolkodtam rajta. Persze feljegyzéseket találunk a blogomon, két-három soros posztokat, párbeszédeket. Ma már nem is feltétlenül emlékszem, hogy kikről szólnak személy szerint: ha egy gyerek valami nagyon okosat mondott, épp rájött valamire, leírtam. Párbeszédeket, jeleneteket. De jegyzeteket nem készítettem, nem készültem ily módon a kötetre, és ezeket sem használtam fel.

– Hogyan születtek a novellák? Ugye itt több történetről van szó, és végülis egy kötet azért egy nagyobb lélegzetvételű dolog. Leültél, hogy na, akkor most, most elkezded?

– Igen, így történt. Egyszercsak eljött a pillanat. Akkor már nem tanítottam a Novusban. Igaz, pár hétig helyettesítettem egy másik középiskolában, de az a hely nem annyira volt az én helyem. Hiszen tudtam is, hogy nem maradok ott. Nem volt semmi gond, csak épp nem voltam velük egy hullámhosszon.

Arra nem emlékszem, hogy mikor döntöttem el, hogy elkezdek megírni egy kötetet. Arra viszont igen, hogy pár barátommal játszani kezdtünk: bedobtunk egy fotót, az elsőt történetesen egy szőlővel teli kosárról, és arról kellett írni. Ez volt az első írás, ami később meg is jelent, és máig nagyon szeretem: a Mámor. Amikor elkezdtem a szöveget írni, még nem tudtam, hogy egy egész novella lesz a végére, de az lett.

                Aztán a következő is így született, ott egy a Lánchíd hídfőjét ábrázoló kép került sorra, ebből lett a Vár című. És onnantól pedig már jött a többi, képek és játék nélkül. Valahogy minden körülmény adott volt, a hétköznapi egzisztenciális kérdések is, és talán addigra leülepedtek bennem is az élmények annyira, hogy le tudjam őket írni. Körülbelül egy fél évig tartott, míg összejöttek ezek a sztorik. Aztán elfogytak. Egyszercsak már nem volt több, és akkor abbahagytam.

– Miért a cím?

– A kevert az egyik novella fontos motívuma, de nem címadó motívum. Saját élmény az első alkoholizálásokról. Mi tinédzserként keverttel kezdtünk. Nem tudom, hány ember kezdi nem a keverttel egyébként. Mi a lakótelepi Sparban vettük meg a kétdekást, akkor még lehetett személyi nélkül alkoholt venni, és azt lehetett tartogatni a hetes út mellett a lakótelep szélén egy kő alatt. Nem volt ez sokszor, de mégis, nagyon meghatározó élmény, hogy ott vár délután a kis palackocska. Aztán kérdezgettem a gyerekeket a suliban, hogy ők hogy kezdték, és érdekes, hogy a kétezres évek elején is nagyjából minden gyereknek megvolt: a kevert meg a vodkanarancs. Ugyanazt csinálják. Vagy ugyanazt is, mert számukra nagyobb a bódító szerek piacán a választék, törvények ide vagy oda.

                Tetszett másrészről, hogy ez egy rövid szó, enged asszociálni, nem kifejezetten borongós, de azért van hangulata az emlékek miatt; valamint hát tetszett az is, hogy van ez a kupac történet, mindegyik kicsit más, mindben különböző hangszíneken megszólaló emberek vannak, de azért a korbéli jellemzők miatt össze is függenek. Ez a szó pedig szépen összefogja az egész mixtúrát. Úgyhogy jól jött ez a szimbolika.

– Ugyan már pedzegettük a kérdést, de ha tudnál összefoglalólag válaszolni: miért a kamaszok?

– Először is a saját életemben ez egy nagyon fontos kor. A kisgyerek koromat nem kifejezetten élveztem, ma sem gondolok rá szeretettel. Azok az élmények némileg köd mögött maradtak. Én kamasz koromban nyitottam ki a szemem, akkor lettem az, aki. Ez persze egy csomó más emberrel is így van, hiszen erre való ez az időszak, de nagyon sokan egyszerűen elfelejtik, vagy könnyebben túllépnek rajta.

                Én az az istencsapása fajta kamasz voltam, akit nagyon lehetett szeretni, de rettenetesen utálni is. Mindkettőt igen megalapoztam. A suliban rendkívül jól teljesítettem, főleg, amit szerettem, amit meg nem, azt meg fogtam és valahogy megtanultam. Igaz, ha nem akartam, akkor nem voltam annyira kedves, de nem is kreáltam balhét. Nekem nem volt kifejezetten gondom a tanárokkal, nem szemétkedtem és generáltam konfliktusokat direktben, de voltam annyira érzékeny és sérült, hogy nagyon figyeltem, hogy mi történik, és ha valami rosszat érzékeltem, akkor azon bosszút álltam. Szóval én voltam az a diák, aki a hátsó padból a pengeéles félmondatot a megfelelő pillanatban benyögi, ami után aztán mindig olyan jó erős csönd van, a tanár pedig nyel egyet. Én meg kapok öt perc múlva egy ötöst.

                Otthon is hasonlóan telt, nehezen tudtak beszélgetni velem a szüleim. Nyilván oka volt ennek, amibe most nem szeretnék belemenni, de kifejezetten robbanékony voltam. Ám nem szöktem meg, nem keveredtem rendőrségi ügyekbe. Szerintem ebből a szempontból egy egészen átlagos, lakótelepi értelmiségi család voltunk. Nagyjából betartottam a szabályokat, de azért nagyon jót tett, hogy érettségi felé elköltözhettem.

– Ugorjunk akkor arra, ahogy beléptél a Novusba. Azt mondtad, hogy akkor nőttél fel. Ez hogy volt?

– Igen, ez nagyon fontos. Ott én egyszerűen saját magammal találkoztam. Néztem a gyerekeket, és azt láttam, hogy azok a dolgok, azok a bizonytalanságok, amik bennem annak idején megvoltak, teljesen értelmezhetőek. Hogy ez mindenkivel így van. Számomra ez sokáig kétséges volt. Akkor én ott kezet fogtam a régi önmagammal. Szerintem ezért is alakult ilyen jól: engem a gyerekek ott nagyon szerettek, és én is őket. Egyszerűen nem bírtam elvonatkoztatni, hanem újra átéltem és elfogadtam a régi dolgokat. Valószínűleg a kollégáimmal is hasonlóan történt, elég érzékeny és okos emberekkel dolgoztam együtt, de nem tudom, hogy ők pontosan hogyan élték meg. Biztos érdekes lenne beszélni erről. Én egyértelműen arra hajtottam, hogy a saját régi önmagamat rehabilitáljam ezeknek a gyerekeknek a tanításán, segítésén keresztül. Hogy ez a drive mennyire etikus vagy tiszta, nem tudom, ezt a kérdést is lehetne feszegetni.

                Kapcsolódik még ide egy kis anekdota, még a pályaválasztáskor történt. Ilyenkor ugye megkérdezik, hogy ki milyen jövőt képzel el, hova, milyen szakokra szeretne menni. Én mondtam, hogy az ELTE magyar és francia szakára, bölcsész leszek, de hogy azon belül pontosan mi, azt nem tudom. Egyet tudok tutira, hogy tanár nem, mert a tanár nem ember. Ezt mondtam. Ehhez a gondolathoz tartottam is magamat hosszan, és ugyan már az egyetemen adtam magánórákat, majd pedig a tanárival kiegészített bölcsészdiploma megszerzése után elvégeztem a Waldorf tanárképzőt is levelező szakon, és eltelt ezzel vagy hét év, én még mindig azt gondoltam, hogy én nem vagyok tanár, én nem is leszek tanár. Aztán huszonhét éves koromban egy előadáson ülve leesett, hogy lehet, hogy azért ülök itt és azért tanítok agyba-főbe, mert mégis tanár vagyok. Akkor gyorsan körülnéztem, hogy ki látta a döbbenetemet, de szerencsére senki sem vette észre. Szóval akkor rájöttem, hogy ha hét éve űzöm már az ipart, akkor az valószínűleg nem véletlen. Micsoda érett személyiség voltam, nem? Később az akkori osztályfőnököm nagyon jót nevetett ezen.

– Leírtam egy mondatot az egyik olvasód véleményéből: elgondolkodtam rajtuk, mármint a novellákon, és szerintem egy jó írás ilyen. Amikor az olvasót gondolkodásra tudja bírni. Ez volt a célod?

– Nem, egyáltalán nem. Amikor a történeteket írtam, akkor egyszerűen le akartam írni a dolgokat, amik a fejemben vannak. Persze gondolkoztam ezen, de inkább azon az aspektuson, hogy ezek a tök egyszerű, hétköznapi sztorik, amik bárkivel megeshetnek, fognak-e érdekelni egyáltalán valakit. De persze tudjuk, hogy a kisgyerekeknek is az a legjobb mese, amikor anyuka elmeséli, hogy mi történt vele aznap: elestél a játszótéren, aztán ettél egy kakaóscsigát. Az én sztorijaimban sincs semmi különös, semmiféle elképesztő nyelvi bravúr, ilyesmi. Nem játszottam a formával, semmivel nem akartam játszani, hanem a lehető legminimálabb stílusban papírra vetni ezeket a történeteket és hangokat. Persze, amikor már kész van és eltelik pár nap, akkor gondolsz arra, legalábbis reménykedsz, hogy lehet, hogy valakinek majd segíteni fog, ha elolvassa ezeket, ha kap egy tükröt a saját életére. Akkor már tudsz barátkozni kicsit a gondolattal.

– Szokták mondani, hogy a tinédzserek a legmagányosabbak a világon. Volt-e benned vigasztaló szándék?

– Aha, igen, az volt. Szerintem a fentiekből is kitűnik már.

– Mennyire ért össze az a valaki, aki te voltál, azokkal, akiket felnőttként láttál? Az eltérő időben élő tinédzserek?

– Nagyon jó kérdés, nem könnyű válaszolni. Tagadhatatlanul benne vagyok a szövegekben, kétféle módon: vannak benne önéletrajzi elemek, van olyan szöveg, ami teljességgel az én sztorim, de nem tudom, hogy külső szemlélőként látni-e a különbséget, eltérnek-e ezek a többitől. Minden történet fikció is, több-kevesebb valóságelemmel. Mindegyikben van valami, vagy inkább valaki, akit láttam, és elképzeltem, hogy vele történik, vele történhet egy ilyen dolog. De a valóságban ezek nem feltétlenül történtek meg, vagy nem pont úgy, ahogy a novellákban történik. Nem reflektálni akartam az ő lényükre és történetükre, hanem valahogy visszatükrözni a dolgokat.

                És van egy másik, inkább technikai jellegű dolog, ami említésre méltó: mindig van egy hang, ami viszi az írás lendületét. Egyszerűen feltűntek gyerekek, tipikusan az osztályomból, akiknek a hangját felhasználtam. Hogy ez min múlott, nem tudom: van olyan, akit máig nagyon szeretek és jól is ismerek, és egyáltalán nem szólal meg ezekben a történetekben; és van, akihez a gyakorlatban szinte semmi közöm nincsen, csak messziről láttam, de mégis nagyon kötődtem a képhez, amit mutatott, és az ő hangja narrál. Használom a hangjukat valami olyan történetre, ami nem is feltétlen az övék. Ez a gyakorlat végig nagyon jó volt. Ráleltem az elején egy hangszálra, és azon kezdtem írni. Ez praktikusan is nagyon hasznos volt, mert ugye az ember azért folyton szaladgál ide-oda, és a történet közepén hirtelen el kell valamit intéznie a postán, de amikor visszamegy, a hang megvár, megint fel lehet venni.

                Ebből adódóan elképzelhető, hogy egyesek majd magukra ismernek. Nem az ő sztorijuk, de egyértelműen ők az inspiráló közeg, az ő motívumaik és indíttatásaik szerepelnek a műben. Van, aki szörnyen meglepődne, ha megtudná, hogy róla mintáztam valamelyik szereplőt. Ez mindig egy érdekes dolog, hogy mennyit merítesz a valóságból, és mennyire te találod ki íróként a történeteket. Ellopod a hangokat, ellopod a motívumokat… nem tudom, ez az én privát kérdésem inkább, hogy létezik-e olyan, hogy saját történet, saját fikció.

– Utolsó kérdés: fontos a Kevert?

– Igen. Mármint úgy értve, hogy fontos-e, hogy eljusson valakihez? Igen. Mostanában elég sok tinédzser irodalom van, ami remek. Mindenféle sztori van a piacon, kapható komoly, fantasztikus, morbid, mindenféle. A skandinávok különösen divatosak és jók. De vannak magyar szerzők is, nagyon komoly mondanivalóval. Szerintem ez is egy komoly mondanivalójú kötet. És ami miatt fontos lehet itt: rengeteg külföldi irodalom érkezik, ami óriási dolog, nagyon hasonló történetekkel. De mégis, azok skandináv vagy egyéb helyről származó történetek. Emiatt egy kicsit mégis mások. Norvégiában is van alkoholizmus, de egy picit máshogy. Picit máshogy működik az alkoholista apa, mint nálunk. Picit más az unalmas vasárnapi ebéd, más a kiboruló anya, picit más a barátkozás. Más a gazdasági helyzet, mások a szokások, és ugyanazok a dolgok máshogy történnek, hacsak egy hajszálnyival is. Kicsit más a lépték. A Nullánál is kevesebb nem történhetne meg nálunk.

                Ezek a sztorik a Kevertben magyar sztorik, Magyarországon történnek magyar emberekkel. Ezeket mi nagyon jól értjük. Mindenki tudja, mi az a hetes út, hogy csak egy példát mondjak, és milyen amellett játszani gyerekként. Én úgy érzem, hogy aki ezeket elolvassa, az érti, hogy miről beszélek. Van horvátországi nyaralás, olyan körülmények között, ahogy mi nyaralunk ott, tehát kempingben, egyetlen nagyobb éttermi vacsorával. Van benne Lipót, kisvárosi temető a hegyoldalban, magyar iskola. Csupa helyi környezet. Ez is a tükörtartás része lehet.

                Igazából a fő cél az, hogy legyen valahány ember, aki örülni fog neki, akinek valamilyen módon fontos lehet.

Budapest, 2015. augusztus